A hajót szépen felpakoltuk és a szerdai napon, munkahelyi feszültségekkel még telis-tele kényelmesen leértünk a szárazföldi Brodaricába, ahonnan a trélert és a kocsit hátrahagyva, az összerakott hajóval áthúztak minket és a cuccainkat Krapanj szigetére. Csodálatos kis sziget, nincs rajta egyetlen autó sem, az egész kb. 30 perc alatt körbesétálható. Az év ezen szakaszában nyitva egy vegyesbolt és egy hotel található a szigeten, aminek az éttermében lehet reggelizni és vacsorázni. Hagyományosan és mind a mai napig főként tengeri szivacsok begyűjtésével és árusításával foglalkoznak a helyiek. Az időközben 21 hajóra emelt keretben egyedüli magyar egységként képviseltük hazánkat. Rajtunk kívül 6 olasz, 4 horvát, 2 francia, 2 német, 2 osztrák, lengyel, amerikai, holland és svájci egység jött el a versenyre. A hajókat két csoportra osztva helyezték el a szigeten, nekünk - a közeli szállásunk miatt - a jóval nagyobb kihívású sólyázási kikötő jutott (mélyvíz, pont egy hajó szélességű felúszó sólyahíd, rendszeresen járó menetrendszerinti hajó, mi kell még?). A szállásunk konkrétan 30 méterre a hajónktól, egy kőház tetőterében kialakított kedves kis apartman volt.
Csütörtökön, a verseny kezdete előtti napon kihajóztunk edzeni, ismerkedni a sziget körüli vizekkel. Krapanj-t észak felől megkerülve megtanultuk megint a kardinális-, és laterális jelek jelentőségét, mert itt állítólag veszélyes zátonyok vannak, majd igyekeztünk spivel ki a nyíltabb vizek felé, de sajnos a szél eléggé lecsökkent, tiszta balatoni hangulat volt. Ennyit a helyismeret begyűjtéséről. Nehezen verekedtük vissza magunkat kis szélcsíkokon, de ekkor még jó meleg, nyárias volt az idő. 3 óra ringatózás után visszaértünk a bázisra és a hajót felkészítettük a másnapi futamra, magunk pedig kicsit körbe ismerkedtünk a csapatokkal, tanácsokat és információkat gyűjtve. Mindenkiben nyitott, életszerető és cinkosul barátságos sportolót ismertünk meg, kivétel nélkül! Következett a hivatalos regisztráció, hajó felmérési lapok (grósz időközben DEN77-ből HUN77 lett), biztosítás, versenyengedély, minden elfogadva. Vacsora a hotelben, majd alvás.
A pénteki napon 5-10 csomó körüli délnyugati szél és tiszta idő várt minket. A 9:30-as kormányosi értekezleten kezdett nekünk leesni, hogy itt bizony lesz táv, lesz komolyabb navigáció, kell is majd az a kis térkép, amit kaptunk, és valami gps applikáció jó lenne a telefonra. A többi csapat szemlátomást ebben jóval felkészültebb volt, de Szkumi minden szükséges adattal a telefonján ült már fel a deles rajthoz a hajóra. A pálya egy rövid windward szakasz után a kormányosin ismertetett, hosszabb pálya volt, ahol vagy 6-7 szigetet, mint kötelezően kerülendő pályajelet jelöltek be, és közben figyelmeztető infók tömkelegét mondták el, hogy noha a hajózási térkép elég vizet mutat pl. itt vagy ott, de azért jobb, ha ott vigyázunk. Szokásos rajteljárás, kissé luvba rakott rajtvonal, jó helyen is voltunk, de majdnem koraira kicsúsztunk (amit nagyon nem akartunk, lévén India lobogós rajteljárás volt), így nagyon állnunk kellett a rajtnál. Emiatt aztán lendületből páran el tudtak húzni felettünk a rajt pillanatában. A zavart szélből kiérve már egy-trapézos időben mentünk felfelé, tudva, hogy itt még nem dőlt el semmi. A kis szigetek közt kibújva nem voltunk túl előkelő helyen: talán két hajó volt mögöttünk és a mezőny kezdett szétszóródni, továbbra is cirkálva, időnként dupla trapézon. Banyek, itt bizony komolyabban széltaktikára lesz szükség! Talán nekünk sem ártott volna megtartani a hetekkel azelőtt beszerezett, de visszaküldött TackTick műszert, ami rajtunk kívül egy hajó híján mindenkinél volt. Elő a kis kézi compasst, Szkumi összes applikációját, és a víz alaposabb figyelmét, és adatokat gyűjteni: ezután húztunk is nagyon jól pár takkot, és az első sziget pályajelhez érve már a
középmezőnynél jegyeztük magunkat. A szél azonban egyre fogyott, a nap pedig rendesen sütött. Észak felé fordulva spit húztunk és ekkorra még tovább enyhült a szél, brízek voltak csupán. Egy ideig jónak tűnt tovább nyomni balcsapáson észak felé, és előztünk sorra. Ekkor Szkumi konstatálta is: mi vezetjük a képzeletbeli szilver csoportot, de ezután nálunk teljesen bedöglött a szél, és tőlünk jobbra sorra mentek el kis termikekben a versenytársak. Megint a sor vége volt közelebb. Aztán megint teljes összpontosítás, alig mozgás, és lassan zárkóztunk vissza, ügyesen több frissülést is találtunk. Már korábban is láthatóan a szárazföld felől brutális színű felhők gyülekeztek, és hallottuk az egyre gyakoribb és közeledő mennydörgéseket. A legészakibb pályajel kis szigeténél kezdett az ég beborulni, és itt kis szerencsével jó döntést is hoztunk a zivatarfelhőkhöz való igazodással: a ránk fújó északkeleti 15-20 csomós szélben se nem nagyon éleztünk a biztonságra és magasságra menve (mert így az aránylag hosszú Zlarin sziget takarásába kerültünk volna belassulva), se nem futtattuk lefelé, mert odáig meg nem terjedt le ugyanilyen erősen ez a friss szél. Cserébe ugye ebben félszelezhettünk, mentettünk is egy esést a rángatózó szélben, majd jött a zivatar, hatalmas hideg esőcseppekkel és alig lehetett valamit látni. Itt nagyon mentünk, mind a szigethez közelebbi, mind az attól távolabbi mezőny között a gyorsvonat pálya volt ez. Az utolsó cél előtti pályajelnél az eső már kezdte lenyomni a friss szelet, befuttatták a mezőnyt. Nekünk már látótávolságban voltak az elsők, aránylag szoros volt a befutó. 9.-ek lettünk! Öröm, fázás, csobogás vissza a zuhogó esőben és mennydörgésben. A kisólyázásnál a lassú amerikaiak miatt a hajókat rendesen összefújta az északkeleti, ahonnan a kikötő ugye pont nyitott volt. Itt mi is kisebb folklór műsort adtunk elő az egyik horvát csapattal összeakadva, aminek következtében én a vízben kötöttem ki, megrúgva egy tengeri sünt, a hajó meg kicsit a partfalhoz ütközött, de semmi komoly. Péntek este elvittek minden versenyzőt a szárazföldön egy étterembe, oldalast kaptunk, éhen nem haltunk.
Szombaton maradt a borongós idő, reggeli esővel, és emiatt egy hosszabb várakozással kezdtünk volna, azonban ekkor a versenyrendezőség utasított minden egységet, hogy a szárazföldön hagyott trélereket szállítsuk egy 3 km-rel északabbra fekvő szélesebb strandra. A versenyre kimenő hajók sólyakocsijait pedig ők majd a verseny alatt oda átszállítják (itt már konkrétan érezni lehetett, hogy valami kockázatkerülés ez). A szél közben délkeletire váltott és élénkült. A kormányosin újabb, de most kissé rövidebb túrapályákat ismertetett a versenyrendezőség. Az up-and-down pálya lehetőségét a gyakran váltakozó szélirány miatt csak, mint végső megoldás említették. 12 órakor vezényelték vízre az egységeket, a 15+ csomó körüli szelek miatt a versenykiírásnak megfelelően bukóban (!) mentünk. A 21 hajóból kb. 10-en jelenhettünk meg ekkor a vizen, és indult az idegőrlő várakozás a rajteljárásra várva. A várakozás maradt, míg a szél és hullámzás markánsabban erősödött, utólag megtudva 25 csomó fölé. Gondoltuk, hogy ebben nem jó lötyögni, így inkább behajóztuk a közeli területet, de egy szerencsétlen manőver megtette hatását és felborultunk. Kell fürdeni, ha már az Adrián vagyunk ugye. A visszaálltás könnyen ment, hamar a hajón voltunk. No itt egy kis tanakodás kezdődött: ha ez velünk odakint a szigeteken túl történik jóval nagyobb hullámzásban, az lehet azért kevésbé vicces. Kérdeztük magunktól: ez biztosan kell nekünk? Szkumi a borulás vagy a visszaállítás közben valahogy megsérült: fájlalta a jobb bordáját, később nem is kicsit. Meghoztuk a döntést: így inkább kimegyünk. Egyszer- egyszer még visszanéztünk, de szép lassan levitorláztunk az említett strandra, ami teljesen nyitott volt a hullámzás és szélirányra. Láttuk magunk előtt a svájci hajót, amint még a vízen lehúzták a grószt és fokkal mentek ki az aprókavicsos partig. Nem volt így nekünk sem nehéz dolgunk a partraszállásnál. Fergeteges logisztikával (a svájci kocsival Brodaricába vitt minket, itt hívtuk Renátót, a vízi taxist, szigeten átöltözés, slusszkulcs, újra Renátó, kocsival vissza) megjártuk a szigetet és vissza. Közben kezdtek befutni a versenyző egységek is az említett strandra – volt is pár folklór műsor azoknál, akik full grósszal próbálták ezt megtenni: gyorsuló félszeles hajók a strand sekély vizében, kis köves mederben, kiáltások, kármentés, ismerős. A csapatok segítették egymást, majdnem mindenki egyben kiért. Ekkor megtudtuk, hogy miután elestünk és kiálltunk, végül két pályaverseny futamot rendeztek
a pályán egyre csendesedő szélben (15-20 csomó, majd 12 csomó körül). Nyilván, ha ezt tudjuk, akkor később mentünk volna ki, és versenyzünk, de utólag ugye a lottószámokat is mindenki tudja. A pénteken első helyen befutó francia egység jól szerepelt a pályán is, de elég furcsa nyugalommal számolt be nekünk a mancsaft, hogy egy olasz hajó árbócát bizony széttörték, amikor azokat felborult állapotban a lenti bójánál szétkaszálták. Ebből később óvás és óvástárgyalás is lett, az esetről drónfelvétel is készült, végül a franciákat abból a futamból kizárták. Az olaszok súlyosabb lelki állapotba kerültek, de a műszaki káron kívül szerencsére sérülés nem történt.
Szombat délben már több horvát egység is említette, hogy a vasárnapi előrejelzés nem vicc, szerintük teljesen kizárt, hogy egyáltalán futamot rendezzenek vasárnap. Inkább örüljünk, ha nem ragadunk majd a szigeten napokig. Ezen információk birtokában, és Szkumi egy Algoflex lenyelését követően inkább szétkaptuk a hajót, ez utólag nagyon jó döntés volt. Szombat este a Hotel éttermében két nagy asztalnál majd az összes csapat együtt evett, dumált, nevetett. Mi az olaszokkal ültünk, velük és a horvátokkal találtuk meg talán leginkább a közös hangot, de minden csapat nagyon, tényleg nagyon nyitott és barátságos volt.
Vasárnapra bejött, amit már napokkal azelőtt írtak az előrejelzések: mocsok eső, vízközeli felhőzet és
30 csomó feletti szelek. Hamar jött a döntés a versenyrendezőségtől: ennyi volt és 11-kor
záróünnepség. Mi búcsúztunk, de a vízi taxik ebben az időben nem jártak, a kis menetrendszerinti
hajóval még éppen dél előtt kijutottunk a zuhogó esős, széltépte szigetről. A szombaton összepakolt
hajót magunkra akasztva indulás haza (a többi csapat ekkor állt neki a hajókat szétszedni). Késő délután
már Zamárdiban lepakoltunk, és nagyjából össze is raktuk a hajót, a trélert visszaszállítottuk
Kengurunak, és hazaértünk még emberi időben.
Jól éreztük magunkat. Tényleg jól. Noha az időjárás most ilyen volt (pedig mindenki kora nyári, rövidgatyás, napsütötte és kis szeles eseményre számított), de elégedettek vagyunk. Elégedettek vagyunk az összesített 14. helyezésünkkel, hogy tényleg kikapcsolódtunk, és hogy rájöttünk, hogy nincs is olyan messze az Adria, mint azt otthon gondoljuk. Csupán elhatározás kérdése. Sokat tanultunk az effajta túraversenyekről, az ottani vizekről, a nemzetközi kapcsolatokról, a remek versenyrendezésről. Példaértékű volt, amit a horvátok csináltak: mind a versenyt megelőző szervezés és kommunikáció, mind a verseny alatt tanúsított barátságosság és odaadó munka. Van mit tanuljunk ebben, magasra tették a mércét. Mondom ezt annak fényében is, hogy az elnökségünk felhatalmazása alapján az idei bajnokságunkra szóban meghívtuk az ott résztvevő csapatokat, és egyelőre úgy tűnik, hogy pár egység komolyabban érdeklődik is.
